Nem szeretek politizálni, főleg nem Facebookon. Sosem szoktam. De úgy érezem, hogy a tegnap történtek után el kell, hogy mondjam a véleményem. Nem uszítani szeretnék, és nem politizálni, csak elmondani a szimpla tényeket, amiket én tapasztaltam a tegnapi Kossuth téri ünnepségről.
A térre tudósítani mentem, ahol teljesen más rendszer és helyzet fogadott, mint amit vártam. A Kossuth-tér közepére csak meghívott vendégeket engedtek be, akiket meg is motoztak egytől egyig, nehogy valaki sípot csempésszen be és megzavarja a miniszterelnök beszédét.
Ezzel még talán nem is lett volna akkora problémám, hozzászoktam az ilyesfajta intézkedésekhez, sajnos. Meg hát ugye melyik hatalmon lévő párt akarja azt, hogy kifütyüljék egy nemzeti ünnepen.
Az, amire tényleg nem számítottam, hogy az egész Kossuth tér körbe volt kordonozva és bárkinek, aki be akart menni – még ha nem is annyira alaposan – de bele néztek a táskájába, vagy megvizsgálták a csomagjaikat a Valton Security emberei. (Szerintem nem is kell külön kifejeznem, hogy nem voltak valami bizalom gerjesztőek.) Éppen ezért nem engedték be Juhász Pétert, az Együtt politikusát sem, annak ellenére, hogy volt szalagja és regisztrált is. Közte és köztem csak annyi volt a különbség, hogy ő kifejezte a miniszterelnök politikájával ellenes véleményét publikusan, én meg nem. Ne értsetek félre, nem vagyok az Együtt párt nagy fanja, de emberségesebben is lehetett volna bánni a képviselő úrral.
Ezek után tudósítóként megpróbáltam megtalálni a tüntetés gócpontjait, ahol a Valton Security emberei azonnal működésbe léptek és elkerítették a fütyülő tömeget. Kérdezem: Miért? Miért nem lehet fütyülni egy állami rendezvényen bárkinek is, ha nem ért egyet a kormány intézkedéseivel. Szerintem ezt fel kell vállalni a vezetőknek, hogy ha nem értenek egyet az intézkedéseikkel a polgárok, azt mégis kifejezhessék és hangot adhassanak neki. Ezt hívják demokráciának.
Ha törvénybe ütköző dolgokra készültek volna, akkor megértem, hogy közbe avatkoznak, de így nem.
A legmeglepőbb dolog mégis az volt, hogy 3 óra lefolyása alatt hazaárulónak és kommunistának lettem titulálva csak azért, mert tudósítottam a történtekről. Egy helyszíni tudósítást sem tudtam végig mondani, anélkül, hogy időskorú bácsik és nénik ne szakítottak volna félbe azzal, hogy takarodjak el, mert miattam (IGEN MIATTAM ) van ekkora felfordulás a téren.
Ekkor jutott eszembe, hogy én mindig is tiszteltem az idősebb korosztályt, mert ők mindig olyat éltek meg, amit mi, fiatalabbak nem. De tegnap kissé elment ez a tisztelet, csupán azért, mert NEM a fiatalok provokáltak, hanem az idősebbek. Valaki sétabottal, valaki ököllel, valaki esernyővel ment neki a fiataloknak, vagy például Ungávry Krisztiánnak, aki annak ellenére, hogy vérzett a bal szeme, tovább fújta minden megtorlás nélkül a sípot. Nem követte azt a férfit, aki inzultálta és nem is tett feljelentést: csak tovább sípolt.
Kérem, ilyen egy békés, véleményét kifejezni akaró polgár.
A délután alatt a Kossuth téren engem is néha elfogott az ijedtség. Többször nekem akartak jönni, csak azért, mert olyan televízióhoz tartoztam, ami nekik nem tetszett. Egy idős hölgy kicsavarta a kezemből a telefont, amelyen a tudósítás ment élőben. Két öregúr pedig belenyúlt a kabátomba és kiszedte a sajtó igazolványomat, amikor nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy kinek tudósítok.
Egyébként csak azért nem válaszoltam, mert a mikrofont – a hovatartozásunkat jelző szivaccsal együtt – lehetetlen volt kivenni, mivel azonnal kaptuk a megjegyzéseket az idősebb korosztálytól. Ezért vissza raktuk a szatyrunkba.
„Nézzék már, hogy rejtegeti a mikrofonját, a szemét.” – hangzott el a megjegyzés két idős hölgytől. Erre kivettük a mikrofont és megmutattuk mosolyogva, hogy nem szégyelljük.
„Nézzék már, milyen büszke a televíziójára, a hazaáruló.” – kaptuk a választ.
Az egész eseményből csak annyi konklúziót vonnék le, hogy elvileg mi – az ifjabbik generáció – tanulunk az idősebbtől és bennünk van a jövő. Ennek ellenére, tegnap az idős – egyébként konszolidált kinézetű – hölgyek és urak fröcsögő szájjal megpróbálták porig alázni/megverni a fütyülőket, és a fütyülőkről tudósítani próbáló riportereket. Erre az a kérdés merül fel bennem: Hogy képzelik?
Az 56-os forradalom emlékét éppen, hogy az ilyen magatartású emberek alázzák meg. Akkor kiharcoltak az őseink egy szabadabb jövőt maguknak. De így merre halad az emberségesség? Ha már tudósítani, – és nem is kommentálni – csak szimplán a történtekről tudósítani nem lehet azért, mert megbélyegeznek. Hol van itt a demokrácia, amelynek a szabad véleménynyilvánítás az alapja? (mi pedig nem is a véleményünket közvetítettük)
Őszintén szólva én örülök, hogy ott lehettem a fütyülők közelében, különben nem tapasztalom meg azt a gyűlöletet, ami felém irányult tegnap. Így nem is bátorodok fel arra, hogy leírjam a véleményem.
Szerintem azoké a jövő, akik mindkét oldalt megpróbálják bemutatni a médiában. Aztán az ember döntse el maga, hogy hova tartozik. De ilyen viselkedéssel, inkább lettem volna „mocskos kommunista fütyülő”, mint egy fröcsögő szájú öreg néni/bácsi.